Fázós, esőt ígérő szombat reggel volt mikor a lelkes nagykikindai és környékbeli ifjakból álló csoport Törökbecse felé vette az irányt. A végtelenbe nyúló bánsági út zsendülő búzamezők között vezetett, a mikrobuszban folyó élénk csevegést olykor az esőcsöppek ostromlása szakította félbe. A hangulat egyre csak fokozódott és ezen már aligha változtatott az áprilisi zivatar, mely végigsöpört rajtunk.
Különleges neszre ébredtem. Míg a madarak vígan csicseregtek a fák lombjai között, a nap sugarai a szellő szárnyán üzenték, hogy eljött az indulás órája. Marianna, Sándor és Rudolf már vártak rám. Ürményháza felé vettük utunkat. Elhatároztuk, hogy ezt a napot másként fogjuk megélni mint a többit. Én már voltam Háló találkozón, de ők... Gondolatok sokasága kavargott fejemben. Vajon jól tettem-e, hogy ezt a három fiatalt magammal hoztam? Hogy fogják magukat érezni? Vajon megnyílik-e a gyermeki lelkük? Anyanyelvükön el tudják-e mondani érzéseiket? Lesz-e a csapatban hasonló korú fiatal? Megérzik-e a feléjük áramló szeretetet?
Úgy alakultak a dolgok, hogy idén Zentán kezdődtek meg a Délvidéki hálós rendezvények:
Február 12-14. között lelki napok voltak a Kamiliánus és más zentai kisközösségek részére. A zentai Hálósok meghívására a lelki programokat Sebestyén Ottó SJ atya vezette három napon keresztül a helyi kórházkápolnában.
Amikor Tünde, a zentai bogozó felajánlotta nekem ezt a lehetőséget, egyáltalán nem éreztem magam illetékesnek erre a találkozóra mivel úgy éreztem, hogy én egy haszontalan fogaskerék vagyok a rendszerben aki képtelen a fejlődésre. De mivel a bogozó szavára adni kell, ezért igent mondtam. Legalább lesz egy újabb elvesztegetett hétvégém – gondoltam (pedig milyen remek dolog végiglustálkodni a szombat-vasárnapot!).
Búcsúzáskor szívemben én is kimondtam Péterrel: „Uram jó nekünk itt lennünk”.
Halmai Ágnes
