Már a tavalyi utáni napokban vártam a következő csapatösszerázó hétvégénket Tasnádszántóra. Nekem az idei jobban tetszett és elmondhatom, hogy rengeteg emlékkel gazdagodtam, amik örökre megmaradnak bennem. Sajnos (megint) nagyon hamar eltelt és szívesen maradtam volna még akár napokat is. Ezen a hétvégén olyan emberekkel is megbarátkoztam, akikkel addig szinte soha nem beszéltem. Még ugyan csak a második alkalommal voltam az ifisekkel ott, de mind a két alkalommal egy tényleg összerázó hétvége volt. Alig várom a következőt, és addig is megpróbálok menni minden Hálós rendezvényre székeket pakolni.
Kovács Aida
Leplezetlen szubjektivitás egy pszeudotörténész pszichéjéből:
Mint amikor a pislákoló tűzre olyan fát teszel, amely felszítja azt.
Volt egy ilyen érzésem a tasnádszántói találkozó/csapatépítés után.
A megfogalmazás pontos, esetemben, hiszen háromévnyi önkéntes kispadozás után tértem vissza azon emberek közé, akik még 2015-ben rendkívül intenzíven és erőteljesen éreztették velem, hogy a közösség – a magam módján – fontos része vagyok. Olyan emberek közé, akik nyílt –meleg pillantásokkal és az üdvözlő mosolyokban rejlő őszinteséggel fogadtak.
A kalandos megérkezést követő „tábor” tűz körbeülésében volt valami egészen hálós. Az, hogy szándékolatlanul is maradt egy hely, hamar a közösség érzetével töltött el. Lehet ezt, rendszeresíteni kellene, minden hálós programon: „+1 széket hozzatok, mert lehet valaki még beállít!”.
Az idő múlását most már le tudom követni az új szempárokon keresztül. Pedig csak 21 vagyok, de az a fránya 3 év… Megbújt az új szemek mögött a várakozás sokszínűsége: vajon vicces ez az ember, akit a régiek szeretettel fogadtak, vajon vannak jó sztorijai, vajon tud kedves lenni és sok más vajon!
De nem csak bennük. A találkozás után s alatt bennem is a vajon kérdések voltak 2/3-os többségben. Mely „vajon”-ok a feltevések melegágya. De mégis milyen érdekesek a saját feltevéseink, mennyivel többet mondanak el rólunk, mint akármi másról.
Az együtt töltött két nap. A „jó nekünk itt lenni” tapasztalata. Mind érdekes találkozások és súrlódások lehetősége. A kedvencem mégis ez, ahogy megmaradt: a magamban érzett düh egymás iránt, hogy nem hagysz éjjel 4-kor aludni a dumáddal s én engedem neked ezt.
Pillanatkép s kiragadott mondat a szabad ég alatt alvás előtt: „Fogd már be! Nem hallom a csillagokat!”.
Az együtt töltött szombat este: a mélyre evezés kihívása, hogy keresd meg a helyed a kapcsolataidban. Az őszinte s néha fájó szavak megértése és a hála meghallása, mely ott volt egytől egyig.
A vasárnap. A búcsúzás. De még nem mi. A pap a közösségétől. Egy bensőséges-érzékeny pillanat megtapasztalása, ahogy vetítik vissza a vászonra a fiatalok a legszebb pillanatokat. Tóth atya búcsúzik, a gyermekei akiket sajátjaként szeret pityeregnek, papi áthelyezés folyamatban. Fontos lecke: a felelősség egymás iránt, az öröm forrása is lehet, mert benne rejlik az egymásra való büszkeség lehetősége.Ilyen útravalóval kell haza indulni.
Majoros Péter
