Az S4-ben rendezett Háló találkozóra ezekkel a szavakkal hívtak a szervezők: "Legyen téma a remény, saját reményeim, Istenbe vetett reményem, a közösségbe vetett reményeim (család, kisközösség, Háló, haza,…), egyházba vetett reményem, mi táplálja a reményemet, mi a hordozója, mennyire életadó a remény, avagy életkioltó a reménytelenség. Szent Pál mondja, "a remény nem csal meg" (Róm5,5), más megfogalmazásban nem zavar össze. Hogyan értjük ezt magunkra nézve?"
Ferenc pápa 2025-t a Remény éveként hirdette meg, a reményről tavaly adta ki Spes non confundit” (A remény nem csal meg) kezdetű bulláját.
Mivel a találkozó közvetlenül a Költészet napja utáni napon volt, érezni lehetett annak "utórengéseit". Ezért is, meg azért is, mert két hete halt meg Tamás Menyhért, a bukovinai származású kiváló költő és író, szavait használva így summázom a találkozót: szavakat hoztunk és Igét vittünk. Ő persze más értelemben és más kontextusban használta, és az igét kis i-vel értette.
Más szóval hoztunk is, vittünk is, az Igét Sajgó Szabolcs SJ atya hirdette, ő tartotta az előadást. Szabolcs atya az egy hete, a 104. életévében meghalt rendtársára emlékezve idézett Őrsy László SJ atya gondolataiból, felhasználva az Életerős zsinat című könyvében írtakat. Róla ezt mondta: Őrsy László 103 éve a reményt hitelessé tette. Máriával és a reménnyel kapcsolatban ezt hallottuk: "Veled megelégszem, Uram." Szabolcs atya a Katolikus Egyház Katekizmusának a reményre vonatkozó tanítását magyarázta. Felolvasta egyik saját versét, Az asztal címűt. Ez nemcsak a A meztelen Isten című kötetében olvasható, de a Vigília 2021. évi április számában a 285.oldalon is. Akit érdekel a vers, azt ott teljes terjedelmében elolvashatja, ezért itt most csak annak első felét írom le.
ami körül van helye mindenkinek
ami körül mindenki lehet önmaga
ahol a többiek nevét mindenki
örökre tudja
a félelem ott többé nem igazgat
árnyékaink nem követnek nincsenek
a fő fogás ott az élet kenyere
s koccintani hozzá a lélek itala
hívogat az asztal
kétezer éve
mióta megjelent
Előadónk a világban levő reményről így beszélt: A világ a Jóisten vállalkozása, neki fontos, hogy ne pusztuljunk el, ő biztosítja a jó végeredményt, ha nem a földön, akkor a mennyben.
Előadása végén kérdezni is lehetett tőle. Kérdeztem, lehet-e dedikáltatni? Lehetett.
Az előadást a szokásos kiscsoportos beszélgetés követte. Ezek intim hangulatú eszmecserék, szabálya, az itt elhangzottak csak a csoport tagjaira tartoznak. Megszegve ezt a szabály tudatom, a kiscsoport vezetőnk felolvasta Gyulai Pál A vén almafa című versét, amit korábban már megzenésített. Ezen felbuzdulva Czesław Miłosznak a Remény című versével replikáztam. Bátorkodtam ezzel előhozakodni, mert rímel Karl Rahnernek az előadásban elhangzott mondatára: "bennünk van az édenkert". Miłosz irodalmi Nobel-díjas, ezt a versét hárman is lefordították, Kerényi Grácia, Gömöri György és Zsille Gábor. Szerzői jogi okokból csak az első felét írom le, a vers ezen változata Zsille Gábor Milyen is lesz a Mennyben című kötetében jelent meg.
Remélni annyi, hinni: a föld
Nem csupán álomkép, de érző test,
Szem, ujjbegy s fül az igazat mondják,
S a földkerekség millió dolgával
Egy kert, mit a kapuból csodálunk.
Nem léphetsz be, de tudhatod ott van
S ha látásunk tisztább volna s bölcsebb,
A világ kertjében elénk tűnne
Pár sohasem látott virág s csillag.
Fokozván az indiszkréciót, a kiscsoportban az is elhangzott: a remény a legnagyobb bátorság. Kiscsoportvezetőnk a beszélgetésünk lezárásaként biztatásként a telefonjáról bejátszotta Kovács Kati egyik dalát: "Mit remélsz, mit remélsz, mit remélsz, mond az életedtől mégis mit remélsz? Talán mindent, talán semmit, de ha győz a józan ész, többre mész és nem lesz oly nehéz!"
Végül, mivel a találkozón most is jelen voltak új, vagy sokak által kevéssé ismert résztvevők, olyan csoportokban beszélgettünk, immár teljesen kötetlenül, amiben nem lehettek egy csoportban olyanok, akik már régóta ismerik egymást.
Margitfalvy György
