Boldog Új Évet kívánok!
Sajnálom, hogy nem sikerült karácsonyi üdvözletet küldenem, de Indiában voltam, ahol kis keresztény közösségekkel dolgoztam együtt (Vasai és Shillong egyházmegyékben). A munka elég kalandosnak bizonyult. Bizonyára mély benyomást tett rám, mivel múlt éjjel újra Mandalayről álmodtam - Daphne de Maurier helyett. Amikor Shillongba repültem, olyan legendás nevek kezdtek feltűnni a radaron, mint például Lhasza, Katmandu, Darmszala és Mandaly, feltüzelve az ember képzeletét. Kiplingre és minden hozzá kapcsolódóra gondolok.

A forgalom szintén visszajár, hogy kísértsen engem. Nincsenek számomra felismerhető szabályok, az útnak nincs jó vagy rossz oldala. Az ember ott vezet, ahol egy rést kap, és teljes gőzzel halad előre azon az alapon. A jármű legfontosabb alkotórésze a duda, amelyet fülhasogatóan és szabadon használnak. Senki nem sértődik meg ezen; nincs kiabálás, sem pedig őrjöngés az utakon. A sofőrök kedvesen helyet adnak - az utolsó pillanatban! Az egész dzsipek, riksák, motorbiciklik, biciklik, gyalogosok, kutyák, macskák, kecskék és szent tehenek vidám forgataga.

Ha már a szent teheneknél tartunk. Egyszer, útban Bombay felé, egy szent tehén egyetlen faroksuhintással feltartotta a forgalmat. A sofőrök udvariasan dudáltak, majd mikor ez nem használt, kiszálltak, és nagyon gyengéden kitessékelték oldalra.

Az előbb említett ténynek magam is tanúja voltam, amikor számtalan mérföldet zötyögtem motorbiciklin és riksán. A riksa egy nagyon fordulékony, háromkerekű jármű. A régi időkben teherhordók húzták, de szerencsére egy harmadik kerékkel és egy motorral helyettesítették a szerencsétlen embert, aki korábban úgy ügetett a járművel és az utasával, mint egy málhásállat. Máskülönben soha nem vettem volna rá magam, hogy felüljek rá.

De a vonattal összehasonlítva a riksa valóságos elnöki limuzinnak bizonyult. Hogy valami közhelyet mondjak (nemigen van jobb kifejezés rá), a vonaton az emberek úgy zsúfolódtak össze, mint a szardíniák a dobozban. És a nagy többség áll. Olyan sűrű a tömeg, hogy egy alkalommal, bár az útitársam mindössze szűk egy méterre állt tőlem, egy futó pillantást sem vethettem egyetlen porcikájára sem. Ahhoz, hogy az ember felszálljon egy járműre, meg kell rohamozni az ajtót. Az emberek ezt teszik udvarias követeléssel, gyakran magukkal hozzák egy barátjukat az állomásra, hogy megadja nekik az utolsó lökést. Egyes utasok oldalt lógnak fürtökben, míg mások a tetőn ülnek. Odabent bajtársi hangulat uralkodik, jó humorral és dalokkal. Sokan ismerik egymást, mivel napi kétszer viselik el ezt a megpróbáltatást, és felváltva ülnek. Van valami előkelő ezekben az indiaiakban. Mielőtt véget ér az utazás, a legtöbben - nem meglepő módon - álomba merülnek. Ha azt mondanám, hogy ezekkel az indiai vonatokkal összehasonlítva a londoni metró csúcsforgalom idején üresnek tűnik, el tudnád képzelni ezt a tolongást. De India egy majdnem egymilliárdos lakosság terhét nyögi. Az ilyen elképzelhetetlen méretű problémákkal nem az a csoda, hogy az ország működésével kapcsolatban nehézségek adódnak, hanem az, hogy egyáltalán működik.

Egyébként amíg ott voltam, a nép egy méltóságteljes, Gandhi szellemében békés tiltakozást tartott, több vonatot követelve - senki nem ment dolgozni, vagy nem utazott vonaton, egy teljes napon át. Semmi erőszak, semmi pusztítás. A Nagylelkű Bölcs él. Rendben!

Hála Istennek, az én munkám teljesen simán ment. Bár nagyon intenzív volt, az egészségi állapotom megingathatatlan maradt. Attól tartottam, hogy "Delhi hasmenésem" lesz, ami cselekvésképtelenné tesz. Akkor is használhatatlan vagyok, ha fűszeres ételeket eszem. Ha kiütnek a fűszerek, egyszerűen nem kapok levegőt, ami egy kicsit kényelmetlen. Mindazonáltal tudom, hogy kinek az imái védelmeztek engem.

Az indiaiak sokféle és nemes lelkű emberek, olyan közösségi érzéssel és családközpontúsággal, ami a mai napig erős, noha a globalizáció néhány rossz hatása már támadásba lendült.

Bárhová mentem, virágfüzérekkel, virágszirmokkal és kedvességgel halmoztak el. A virágfüzérek miatt már kezdtem éppen elbízni magam, amikor találkoztam két, az utcán sétáló, gyönyörű virágfüzérekkel feldíszített kecskével. Ez rögtön más megvilágításba helyezte a dolgokat.

Ami a Vatikán II-es vízióját illeti, hogy az egyház egy közösség, amely kis (vagy alap) keresztény közösségekből áll, az indiai püspökök elsőbbséget élveznek. Ebben az ügyben valóban Európa előtt járnak. Nem emlékszem rá, hogy egy ír püspök valaha jelentős bejelentést tett volna az ügyben, bár talán lemaradtam valamiről. Mindazonáltal én úgy tekintek a Vatikán II-es víziójára, mint ami a lehető legfontosabb nem csupán az egyház, de az egész világ jóléte szempontjából. Vasai és Shillong (Északkelet-India) egyházmegyéiben, ahol dolgoztam, virágzó közösségeket találtam, ahol a plébániák a közösségek lelki közösségévé váltak. Bombay és Kotar szintén vibráló helyszín lenne. De a csoportok egész Indiára kiterjednek. És nem csupán a keresztények között. Általában az emberek között, kis emberi közösségeket találunk, akik a fejlesztési projektjeiken keresztül egy jobb világot építenek, vagy ha jobban tetszik, Isten országát. A keresztények, akiknek szintén meg vannak a maguk kis csoportjai, püspökeik bátorítására szintén részt vesznek az ilyen közösségekben. Hány víztartály és falusi WC tanúskodik ezeknek a kis emberi közösségeknek az erőfeszítéseiről, akiket természetesen alkothatnak hinduk, buddhisták, szikhek, jaenekből, keresztényekből, vagy bárki másból.

A keresztények ájtatosak és aktívak. Találkoztam két fiatal üzletemberrel, akik meghallották a hívó szót, hogy éljenek intenzíven krisztusi életet (ami a mindenki iránt táplált feltétel és elvárások nélküli szeretetet jelenti). A karrierük elvárásaival szemben találtak helyet az életükben az igazán fontos dolgoknak. Csakugyan találkoztam néhány lenyűgöző emberrel, férfiakkal és nőkkel egyaránt, azokon a területeken., ahol dolgoztam. Indiának lelke van. És ahogyan az emberek ünnepelnek! Eltöltöttem néhány éjszakát, melyeket fátyolos szemű reggelek követtek, a lendületes esküvői ünnepségektől csak egy ugrásra.

A Shillong körül törzsi társadalomban élő Khaszikat különösen érdekesnek találtam. Ők anyai ágon vezetik a családfájukat, így az asszonyoknak figyelemre méltó befolyásuk van a kultúrájukban. Példának okáért nem a legidősebb fiú, hanem a legfiatalabb lány örököl mindent, ami örökölhető. Szokatlan. Jártam egy olyan Khaszi faluban, ahol az embereket nem a nevükkel hívják, hanem ehelyett mindenkihez egy bizonyos dallam tartozik. Vagyis amikor az anya a kislányát vacsorázni hívja, azt a következő dallammal teszi: húú-úú-úú-úú-úú, vagy valami hasonló. A dallamoknak kifinomult változatai vannak, és mindenkinek ismernie kell a saját dallamát, ahogyan a faluban mindenki másét is! Felesleges mondani, hogy a madarak elmenekültek a területről - túl kemény a verseny.

Na tessék! Elfogy a hely, ahová írhatok, és még nem mondtam el a talán legérdekesebb történetet. Mikor egyik éjjel dzsippel vissza felé tartottunk egy távoli missziós állomáshelyre, megláttam két nagy, világító szemet parázslani a fényszórókban a közeli nedves üregben. "Szarvas" - mondtam a barátomnak. "Megnézzük?" - kérdeztem lelkesen. "Jobb, ha nem állunk meg. Nagyon késő van." Másnap reggel figyelmeztettek mindenkit, hogy egy tigris járt a közelben, mindenki legyen nagyon óvatos, és ne menjen ki sötétben. Hú! Szerencsés vagyok, hogy most ezt a levelet írom, és nem annak a tigrisnek a szemét tettem még izzóbbá!

Isten áldjon! Legyen 2008 életed legjobb éve.

Mindig a tiéd:

Jim (O'Halloran)

Ui.: Ha küldenél valami adományt a projektemhez, kérlek, küldd azt a következő számlámra: Rev James O'Halloran SDB, Allied Irish Bank, Crumlin Cross Rd. West. Dublin 12, Ireland, számlaszám: 16596022 - JAMES O'HALLORAN COMMUNITY PROJECT

Don Bosco House, 57 Lower Drumcondra Road, Dublin 9, Írország. 2008. január 1.