Jómagam ugyan elsősorban a Háló Jazz Klub koncertekről írok évek óta beszámolókat a Semmelweis utcai S4 kulturális intézményben sorra kerülő érdekes esteket illetően, most azonban egy kicsit másról lesz szó – persze ennek az eseménynek is volt jazz vonatkozása.

A Vajdaságból már évtizedek óta áttelepült Dormán László 2024-ben töltötte be 80. életévét. Ha valakiről, róla aztán elmondható, hogy „nagy idők tanúja”. Az életéről, munkásságáról készített nagyszerű film bemutatójára gyűltünk össze pénteken este. Természetesen a Vajdaságból áttelepült honfitársaink voltak a legtöbben az érdeklődők között, de annak a kívánságnak adtunk hangot mindannyian, hogy ennek a filmnek a mozikban és a tévé képernyőjén lenne a helye, mivel ugyan az egyszerűség jegyében portréfilmről beszélünk, de valójában ettől jóval több fért bele a közel másfél órás alkotásba: a titói Jugoszlávia „virágzása”, majd annak összeomlása és polgárháborúba való sodródása is teret kapott Dormán Laci pályájának felvázolásában.

A bemutatón megjelentek a film alkotói: Herczeg Zsolt rendező, Miskolci Rolland vágó és a két operatőr: Szarapka Szabolcs és Tímár Zsolt. Ott volt Anikó asszony, Laci felesége, munkatársa is. Az alkotást a szabadkai Pannon RTV készítette.

Ahogyan visszaemlékszem, a 90-es évek közepétől ismerem személyesen Lacit. Mivel mindig is érdekelt a jazz és a társművészetek kapcsolata (fotó, film, képzőművészet és irodalom), így különösen azon fotóművészek kapcsolatát kerestem, akik a jazz iránt is fogékonyak voltak, és akik – Lacival szólva – nemcsak a történések megörökítését célozták meg, de a zenére is kíváncsiak voltak (és nem távoztak el a koncert első harmada után). Így kerültem baráti kapcsolatba pl. Fejes Lászlóval vagy Markovics Ferenccel és Dormán Laci áttelepülése után vele is. Mi több a Modern Jazz Quartetnek a Budapest Kongresszusi Központban adott 1995-ös koncertje után a MaJazz c. folyóiratban – a főszerkesztő kérésére – parallel beszámolót írtunk külön-külön, persze a remek fotókat Laci készítette. Odafigyeltem kiállításaira is, pl. a Budapest Jazz Clubban, ahol csodaszép jazzfotóit a klubnak ajándékozván a galérián ma is láthatóak. Vagy az egyik olyan szimpóziumon is találkozhattunk, amelyen Bicskei Zoltán is részt vett, így mindketten dedikálták a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában megjelent „A szív sorsa – A jazz és mi” c. kötetet, amelyben Laci nem kevesebb, mint 65 jazzfotója is megtalálható. Még két – hozzá kapcsolódó – információ: a Fotóriporter c. folyóirat jazz-különszámában Laci is közölhetett kiváló képeiből (beleértve az általa is legjobbnak tartott és díjazott – Chet Baker és Art Blakey koncert közben „elkapott” pillanatait megörökítő képeit, amelyek a filmben is szerepelnek). A Gramofonban a magyar jazzfotográfiáról írott cikkemben Laci munkásságát magam is ezzel a két remekművel illusztráltam.

De a filmre visszatérve: igazán lebilincselő élmény volt a nézők számára a nem könnyű életút végigjárása a forgatócsoporttal, amelyek részben a helyszíneken, Laci szellemes kommentárjaival fűszerezve, részben pedig a vele folytatott beszélgetések révén elevenedtek meg. A forgatás spontaneitására jellemző, hogy például Laci szülőházába nem is tudtak bejutni, mert senkit sem találtak otthon.

Hősünk részletesen beszámolt gyermekkori élményeiről (mindkét szülője női szabó volt, akiket a titói adópolitika oly' mértékben tett tönkre, hogy kénytelenek voltak Bácskossuthfalváról, Morovicáról - ahogy a helyiek mondják - Palicsra költözni) zenei tanulmányairól, korai fotós élményeiről. De a legfontosabb beszámolók a különböző jugoszláviai magyar lapoknál eltöltött hosszú évekről, a bácskai tanyavilág, a szerémségi szórvány és a Drávaszög (a Horvátországhoz tartozó Dél-Baranya) falvainak felkereséséről szóltak, de még az al-dunai Székelykeve is sorra került (gépkocsival, traktorral, biciklin és gyalogosan). Olyan lapoknál dolgozott a 60-70-es években, mint a Képes Ifjúság (amit bátorságukra tekintettel „mindenre képes ifjúságnak” becéztek) és a magyar nyelvterület akkortájt legprogresszívabb kulturális folyóirata az Új Symposion. Pályájának legszebb időszakaként értékeli ezeket az évtizedeket. Gyakran átjárt Budapestre is, ahol a magyar irodalom olyan óriásait fotózta otthonukban, mint Illyés Gyula vagy Weöres Sándor.

1988 és 93 között az Újvidéki Rádióban szerkesztő-műsorvezető volt, főnöke a vajdasági magyar irodalom nagy alakja, Gion Nándor volt. Persze Lacit is megkörnyékezték a titkosrendőrség emberei, és beszervezési kísérletüket csak egy dupla rendőrgyilkosság miatti figyelem elterelődés akadályota meg. A véres polgárháború hajmeresztő történetei is sorra kerültek, de itt már keveredik a filmélmény és a vetítést követő érdekfeszítő beszélgetés. Mind a filmen, mind pedig a beszélgetés során számos jazzfesztiválról is szó esett, mivel a korabeli Jugoszlávia különleges státusza miatt lényegesen több amerikai és nyugat-európai híresség látogatott el hozzájuk, sőt még licenc-lemezek sokaságát is publikálták.

A filmben ugyan csak érintőlegesen, de a beszélgetés során Laci szeretettel emlékezett meg a Magyar Rádióban végzett sokéves munkájáról. Az áttelepülés nehézségeit is ecsetelte, joggal említette, hogy ő 1944-ben Magyarországon született, hiszen a Bácska magyar terület volt és ő magyar állampolgárságát nem kapta, hanem visszanyerte. Kenyérféltésből itthon a professzionális fotózásról le kellett mondania, de az Újvidéki Rádióban szerzett szaktudása, széleskörű tájékozottsága révén a Magyar Rádióban otthonra talált. 1993-tól 2011-ig dolgozott a rádióban, olyan műsorok „gazdája” volt, mint a Szülőföldünk és a Határok nélkül. Őt az egész Kárpát- medencében jól ismerték, bárhová is ment a szomszéd országokban, mindenütt jóbarátok, segítőkész emberek fogadták. Piliscsabán építette fel azt a szép házat, ami családi otthona lett és három gyermeke is ott nőtt fel.

A filmvetítés után Herczeg Zsolt rendezővel és a film főszereplőjével a szintén Bácskossuthfalvi születésű Varga Szilveszter újságíró a Balk Magazin szerkesztője beszélgetett. A vetítés ötletadó házigazdája a nagybecskereki származású Schön György volt.

Laci a nyolcvanon túl is intenzíven dolgozik, hiszen a mintegy 250 ezer felvételének rendszerezése, digitalizálása hihetetlen időigényes. Arra külön felfigyeltem, hogy egy jazzkönyv terve is foglalkoztatja. Alig lehetett a közelébe férkőzni, olyan nagy szeretettel és érdeklődéssel vették körül a barátok és tisztelők, az elszármazott délvidékiek. Felejthetetlen élményben volt része azoknak, akik pénteken este ezt a programot választották. 

Márton Attila

 
 Fotók: Martinek Imre és Schön György

 

 

 

Sokkal több, mint életrajz a Dormán Laciról készült dokumentumfilm
Egy generáció története képekben egy szétesett világ peremén

Akkortájt nagyobb telek voltak, mi gyerekek alig látszottunk ki a hóból. Amikor a felnőttek elhányták a havat, az egész falu olyan volt, mint egy fehér labirintus. Csakhogy ezt az egy labirintust ismertük, tudtuk, hogy hol kell jobbra vagy balra fordulni. És minden labirintus a temetőben végződött, pedig a Jóistennek már régen el kellett volna rendelnie, hogy télen ne haljanak az emberek, mert a szerencsétlen temetőcsősz a fagyos földdel nehezen bír, amikor ásni kell.
Szinte mindig a Bálint Károly utcán mentem be a faluba, kevés kivétellel arrafelé már szép nagy házak voltak, de mindenesetre nagyobbak, mint a mi egyszobás-konyhás cselédházunk a falu szélén, a temető mellett. A Bálint Károly utca végében télen nagy zsivaj volt, az utca ugyanis lenézett a völgyre, és ha sok hó esett, nagyokat lehetett szánkózni. Onnan csak száz méterre volt Dormán szabóék háza, akik egy évvel a születésem előtt költöztek el Palicsra, így akkortájt nekem esélyem sem volt, hogy találkozzam Lacival. Dormán Lacival, mert mindenki így ismeri őt a Vajdaságban. Ő a mi Dormán Lacink, aki megörökítette a Vajdaságot, megőrizte nekünk abban az állapotában, amilyen valamikor régen volt.
Mert ma már közel sem olyan, mint amilyen akkor. Ma már egy süllyedő sziget. Olyan, mint Grönland, amelyet a különböző autoriter vezetők megszállnak, megnyomorítanak, most éppen eleszkimósítanak: volt hozzá az utóbbi százegynéhány évben háború elég, hogy legyen rá apropó. Ha nem hagytuk volna magunkat, akkor sem lenne másképp, menteném fel magamat rögtön, bár tudom, hogy aki nem védi meg magát, az szétszóródik.
Január 16-án az S4 Közösségi és Kulturális Központ, amelyet a nagybecskereki származású Schön György vezet, akit Laci gyakran Lepotane néven szólít a schön szóból kiindulva, szinte zárt körű rendezvényen levetítette azt a filmet, amely a most kezdődő filmszemlén is bemutatásra kerül. A film azonban nemcsak Dormán Laciról szól, hanem az 1990-es évek elején szétszabdalt és szétszaladt vajdasági magyar értelmiségről is, amely mindenét hátrahagyva vagy elkótyavetyélve hagyta el az országot, nagyrészt. A filmet a szabadkai Herczeg Zsolt rendezte a Pannon Televízió 666666′ (hathatós) hozzájárulásával.
A film Laci utazásáról szól két szülői ház között, Morovicától, ahogy mi mondjuk, vagyis Bácskossuthfalvától a „vajdasági sztyeppéken” keresztül, amelyeket az utóbbi száz, de az is lehet, hogy több száz év alatt különböző hordák pusztítottak, egészen a mostani piliscsabai otthonáig, ahol a gyerekei nevelkedtek.
A két szülői ház fogja keretbe az életutat, amelynek a bemutatásakor maga a többszörösen díjazott fotóművész kalauzol bennünket végig a közel másfél órás filmben. Megjelennek benne az általa nagyon tisztelt Hornyik Miklósról és az egyik nagy barátról, Dudás Károlyról, valamint Illyés Gyuláról, Sanyikáról, azaz Weöres Sándorról, és talán még Mészöly Miklósról készült fotók és visszaemlékezések is, de a jazz nagy legendáiról, Chet Bakerről és Art Blakey-ről készült képek is ott sorakoznak. 
Laci szerint a jazz ugyanis zene, habár a vajdasági irodalom egyik kimagasló alakja, Gion Nándor, aki „közös főnökünk volt az Újvidéki Rádióban”, ezt félig-meddig kétségbe vonta. Dormán L. és Gion N. véleménye abban is eltért, hogy Laci a pálinkát, Gion pedig a Rubin konyakot szerette. Mivel a Vajdaság kicsi, és egyre kisebb lesz, ott mindenki mindenkit ismer, ezért Hornyik Miklós, azt a találós kérdést terjesztette, hogy mi a különbség Gion és a svájci óra között. Szerinte semmi, mert mind a kettőben huszonnégy „rubin” van. Isten nyugosztalja mindkettőjüket.
Laci a filmben arról is beszél, hogy ő „igazi lopakodó”, mert úgy szeret fotózni, hogy ne vegyék észre, mert akkor születnek a jó képek, és nem igazán szereti azokat a „beállított képeket”, amelyeken a portréalanyok elnéznek valamerre, de leginkább a semmibe. Ott ténfereg az alany körül, egyszer csak kattan a gép, mert akkor nem járunk úgy, mint a hírügynökségi fotókkal, ahol mindenki vigyorog, és az egész világ egy „Nagy Vígszínház” vagy szocialista munkaverseny.
A film azonban nem csak Dormán Laciról vagy az egyetemes magyar kultúráról szól, amely megérhette, hogy szinte egyszerre verték szét az újvidéki M Stúdiót és a budapesti Hatos Stúdiót. A filmből az is kiderül, hogy a szerb, illetve jugoszláv titkosszolgálat hogyan szervezte be és figyelte meg az ottani magyar értelmiséget. Különösen érdekes jelenet, amikor Laci elmeséli, miként fotózta le Slobodan Milošević volt szerb diktátor tarkóját. Nekem akkor a „tovariši, vége” utóérzésnek vagy plágiumnak tűnt, de most már látom, hogy valójában mekkora fotó is volt.
Én nagyon jó filmnek tartom a 45. filmszemlén is bemutatásra kerülő Fénykép: Dormán László című alkotást, amelyet remélhetőleg tömegek néznek meg, mert megérdemli. És ha netalán nem is díjazzák, ami elég nagy igazságtalanság lenne, akkor is boldog vagyok, mert a film azt mondja el helyettem is, és az én generációm helyett is, ami velünk történt akaratunk ellenére, vagy néha a kényszerű reakcióink által.
És annak is nagyon örültem, hogy idén elég sok hó esett, ahhoz képest, hogy az utóbbi években ezen a téren szűkölködött velünk a természet.

Varga Szilveszter