Mitől jó egy lelkigyakorlat? Ahány ember, annyiféle választ kapnánk e kérdésre. Valaki a csendet emeli ki, mások a pap személyét, illetve többen osztják azt a véleményt, hogy hazatéréskor látni meg az eredményét. Mi virágvasárnap hétvégéjén lelkigyakorlatoztunk Sebestyén Ottó erdélyi jezsuita atyával, a Háló lelki vezetőjével. Antióchiások, hálósok, idősebbek, és fiatalabbak egyaránt összegyűltünk a Szenc melletti Pozsonyivánkán, hogy ráhangolódjunk a húsvéti ünnepekre.

Hogy miért volt jó? Nem tudom. Valószínűleg az érzés miatt, amivel távoztam. Nem hiába mondják, hogy a jezsuiták értenek leginkább a lelkigyakorlatokhoz, hiszen ők találták ki. Több olyan élménnyel gazdagodtam, mely eddig ismeretlen volt számomra. Ilyen például a meseterápia, néhány módszer az imádságban való elcsendesedésre, saját magunk által megrajzolt keresztúti stációk, és még sorolhatnám. Hogy aztán a lelkigyakorlatnak a „szilencium" a lényege vagy sem, nem tudom. A mi esetünkben az aktív foglalkozások domináltak, ami nekem nagyon bejött. Elgondolkozhattam afelett, miért kelek fel reggel, hogyan tudom magam még jobban motiválni a hétköznapokban, életem mely területein kell fejlődnöm, miképpen néz ki az igazi bűnbánat. Soha nem gondoltam volna, hogy ha mesét írok, abban kifejeződhet a családhoz, valláshoz, szexualitáshoz, önmagamhoz, és a halálhoz való viszonyom. Márpedig meggyőződhettem róla, ez nem csak belemagyarázás.
„A személyem úgy van rám bízva, mint egy kisgyerek, akit a karjaimban hordozok" – hallhattuk Sebestyén Ottótól az egyik előadásában. Azért volt jó ez a három nap, mert volt időm gondolkozni és gondoskodni erről a gyerekről, és remélem, a hétköznapokban is több időt szakítok rá, mert csak így tudom felnevelni.

Horváth Péter